Az előző posztban megírtam a fotós történetem előzményeit így immár rátérhetek arra, hogy miért döntöttem az M4-es Leica mellett. Az eszközök terén mindig maximalista voltam. Részben kicsit sznobizmusból, de nagyobb részt a saját magam legyőzése végett.
Megmagyarázom: Ha olyan kísérletező típusú fotós vagy mint én, akkor óhatatlanul belefutsz abba, hogy a képeid nem sikerülnek olyan jóra, mint amilyeneket szerettél volna. Ilyenkor az ember ritkán hibáztatja mindjárt önmagát, bizony előfordul, hogy azt mondja: - áá, egy jobb obi, vagy egy jobb váz nem hagyott volna cserben, kellett volna egy jobb vaku, vagy esetleg valami más költséges cucc és akkor jó lett volna… Ugye ismerős? Innen pedig nincs megállás, ha megvan rá a keret, akkor veszed a drágábbnál drágább cuccokat és ugyanúgy gyártod a szart…
Nem kell gondolom magyaráznom mi itt a baj. A hiba végig benned volt. Ezért fejlődnek sokszor sokkal gyorsabban az olyan fotósok, akik nem engedhetik meg maguknak a drága geart. Ők azok akik kihozzák a maximumot a műanyag 50mm-esekből. Na, de vissza magamhoz, mert nekem kicsit jobb a helyzetem, bár tegyük hozzá, hogy már nem 20 éves vagyok, szóval megvan az egzisztenciám, cserébe későn kezdtem… Szóval ha meg tudod venni a jó cuccokat, akkor hol a határ? Mindig van jobb váz, meg obi, hiszen ettől működik ez a piaci szegmens. Igen, de vannak minőségi etalonok, és ilyen a Leica. Az a német márka amit a kezdetek óta kézzel raknak össze Wetzlarban (meg néha máshol is, de ha a történelem érdekel, akkor irány a Wikipédia) és olyan minőséget képvisel, aminél nincsen feljebb. Magyarán - és én így értelmeztem magamnak - ha van egy Leicád, onnantól a szar képeidért kizárólag te vagy a felelős. És pont. Hát ezért.
Rövid úton jutottam el az M4-ig, ugyanis abban biztos voltam, hogy leginkább 35mm-es lencsével szeretném használni, így a legendás M3 kiesett. Ennek ugyanis csak 50mm-es frameline-ja van, cserébe a világon a legtisztább és legjobb keresője, de mindegy. Az úgynevezett szemüvegek használatától is elhatárolódtam, amikkel mégiscsak lehet más gyútávú obikat rakni az M3-ra, ugyanakkor nagyobbá és robosztusabbá teszik az amúgy is masszív gépet. Az M1 és M2 nem tudott meggyőzni, így hamar csak két modell maradt a listámon. Az M4 és az M6. Ez a dilemma is gyorsan eldőlt, mikor az M6 árával szembesültem. Úgy voltam vele, hogy oké, hogy én most meggyőztem magam ezzel a nektek is előadott dumával, hogy ez a csúcs, na de mi van, ha egyszerűen nem válik be? Ahhoz húzós az a 6-700 ezer mátyás. Persze azt tegyük hozzá, hogy a Leica az egy roppant értékálló dolog, szóval mindig el lehet adni árában, de akkor is. Legyen hát az M4. Ezután csak találni kellett egyet, ami nem olyan egyszerű, mint azt gondolná az ember, ugyanis Magyarország nem egy Leica nagyhatalom. Szerintem összesen pár százan használhatnak aktívan wetzlari gépet itthon, de lehet, hogy kedvesen még túlzok is. Ők pedig nem adják el az övéiket. Illetve valaki mégis így tett, mert kettő volt neki. Így jutottam a saját M4-emhez, aminek apró kis szépséghibája a gyári fénymérő használata miatti kopás a tetején. Ezért kicsit fáj ugyan a szívem, de a vele készült képeket nyilván ez nem befolyásolja.
SLR gépek után az első dolog amit az ember észrevesz egy távmérős gépen, hogy milyen egyszerű és intuitív használni a fókusz rendszert. Már az első alkalommal kipróbáltam és alkalmaztam a zóna fókuszálást is és a visszakapott képek tanúsága szerint minimálisan tévesztettem el az élességet. Persze ehhez az is kell, hogy az ember leszokjon róla, hogy mindent tág rekeszen fotózzon. f11-es rekesz esetén már minden éles ami másfél méterre vagy ettől messzebb esik, így nem olyan nehéz. Az is sokat segít, hogy az M-es objektívek fókusz útja kifejezetten rövid, tehát egy kis mozdulattal tudunk váltani a végtelen és az 1 méteren belüli közelpont között. Az vált a módszeremmé, hogy még azelőtt nagyjából beállítottam a távolságokat mindig, mielőtt belenéztem volna a keresőbe, így tényleg csak picit kellett finom hangolni a fókuszt. Egy élmény vele fotózni. Gyors, precíz, gyönyörű. De az M4 sem hibátlan. Rutin kell pl. ahhoz, hogy az ember ügyesen befűzze a filmet. Nekem sikerült sajnos egy tekercset rosszul befűzni és mivel új volt a cucc egyszer sem vettem észre, hogy a spulni nem tekeredik, mikor felhúzom a gépet exponálás után. Fájó volt a felismerés.
Azt is fontos megemlíteni, hiába van akinek ez evidens, hogy a távmérős gépek kiválóak utcai és esemény fotóra, vagy akár a természetben is, de nem kifejezetten szerencsés velük portrézni. Én úgy gondolom ott jól jön az SLR-ek azon tulajdonsága, hogy azt látod amit a “gép is lát”. Egy Leicánál, pláne mikor még rutintalan vagy, könnyen előfordulhat, hogy lemarad valami a kompozícióból vagy nem sikerül elkapni pont úgy az arc rezzenéseit, ahogy gondoltad. Ha viszont kicsit kockáztatsz és mégis, akkor a minőség gyönyörű lesz.
Következő alkalommal lehet, hogy készítek is egy portré sorozatot nektek!