Elkezdtem pötyögni már korábban egy cikket az élményeimről, még azelőtt, hogy a képeket visszakaptam volna a laborból. A céges macbookon írtam, ami néha csak úgy fogja magát és újraindul. Hát ez történt most is, a cikkem meg ment a kukába. Pedig már 4 oldal megvolt belőle... Most úgy vagyok vele, hogy jobb így. Bár őszinte voltam és tárgyilagos, de úgy érzem, hogy túl sok energiát fektettem abba, hogy megfeleljek azoknak az elvárásoknak az otthonszülés kapcsán, amikkel bár egyetértek, de mégsem hangoztatom úton-útfélen, egészen egyszerűen azért, mert férfi vagyok és személyiségemből adódóan bár sok női témát magaménak érzek, nem lehetek a feminizmus felkent harcosa. Nem is akartam sosem az lenni, a feminizmust mint eszmét elutasítom, véleményem szerint a harag és a düh fűti mert valami ellen jött létre. Nem feloldani kívánja a férfi és nő közötti konfliktust, csak megfordítani a mérleg nyelvét. Amiben én hiszek, az az élet szépsége, minden létező elfogadása eredendően szépnek és magától értetődőnek. Ennek szellemében fotózom és így fotóztam a harmadik gyermekem születését is.
Ezután az erős felütés után pedig jöjjön a sztori:
Az első két gyerek kórházban született, Siófokon. Bababarát, szockó, zöld falvédő, piros linóleum, békés, nyugis. Nem volt vele gondom, de tudtuk mind a ketten, hogy ez azért még mindig kevés ahhoz, hogy háborítatlan szülésélményünk legyen. Anett eldöntötte, még azelőtt, hogy megfogant Juli, hogy a harmadikat otthon fogja szülni. Nekem meg nem voltak fenntartásaim ezzel kapcsolatban. Valahogy természetesnek veszem, ha róla van szó, hogy az ilyen dolgok jól működnek. Nem nyúlott, nem repedt, gyorsan regenerálódott mindig. Szerencsés, mondhatják, de ez alkati kérdés. Szóval nem igazán szólt bármilyen érv ellene, hogy Juli otthon szülessen. A magyar otthonszülésnek is megvan a protokollja, szerintem szándékosan szigorúbb is, mint külföldön, már csak azért is, mert ha valami balul sikerül, akkor a házat is rágyújtják a bábákra és meghurcolják őket minden fórumon. Tehát be voltunk biztosítva ilyen téren. Nem vizsgálták Anettot kevesebbszer a terhesség alatt, mint az első kettőnél, max annyi volt a különbség, hogy nem okoztak neki szándékosan fájdalmat, hogy kicsit átvegyék a természet szerepét és befolyásolják mikor akarjon kijönni az a szerencsétlen gyerek. Nem is jött hamarabb, inkább később. A kiírt dátum után majdnem egy héttel.
A bábák éjszaka érkeztek. A nyugalom és türelem békés matrónáiként pihenésre intették Anettot. Dacára a fájásoknak visszaküldték aludni, ők pedig a nappaliban a szüléshez kinyitott kanapéra heveredtek le egy-egy pokróccal. A macska is odakuporodott hozzájuk néhány órára, mielőtt visszatelepedett a lábaim közé, ahol általában aludni szokott. Abban nem vagyok biztos, hogy Anett nem aludt jól, csak sejtem, hogy így lehetett, mindenesetre és szarul aludtam. Felszínesen, mint a vackát védelmező róka, mikor kotorék ebek csaholnak felettük éjszaka.
Kicsit az izgalom és az idegesség keveréke telepedett rám mikor ébren feküdtem, leginkább a nem megszokott, nem rutinos dolgok miatt. Azt gondolom, hogy többen tudják, mint ahányan tesznek is valamit ellene, eltűrve az abúzust és az erőszakot - hogy ami a kórházakban zajlik szülészet címszó alatt, az valami nagyon más mint aminek lennie kellene, - és ez egészen egyszerűen azért van mert a társadalmi megszokások meghatározzák az életünket és terelgetnek minket a szorongással és kétségekkel kikövezett úton amit még így is biztonságosabbnak érzünk, mint a járatlan útra lépni, ahol nincsenek fogódzók, nincs aki segítséget nyújthat.
Mindezek a gondolatok kavarogtak bennem, valahol a tudatosság és sejtelem határán, mikor reggel felébredtünk. A két nagyobb gyereket szinte probléma nélkül sikerült átpaterolnunk a mamához, így egy gonddal kevesebbel vágtunk neki a délelőttnek. A bábák nyugalma és higgadtsága nem változott. Nem kértek vagy utasítottak, csupán kísérték a feleségemet az úton, mint egy bölcs javasasszony, aki már számtalan születést látott és kísért végig. Fura ez, mert az ember néha örül ha irányítják, mikor nehéz helyzetben van. Éreztem is Anetton hogy mikor nem tudta biztosan mi következik, akkor jól jött volna az iránymutatás. Ugyanakkor így volt teljesen helyénvaló minden. A szülni készülő anyamacska is meg van rettenve, mikor elbújik a padlásra, hogy világra hozza kölykeit. Rengeteg féle hormon szabadul fel egy anyában mikor szül. Olyanok is, amelyek felkészítik a testet minden megpróbáltatásra.
Férfiként irigylésre méltó dolog, hogy ezt a fajta állapotot sosem tapasztalhatjuk meg. A lezajló biokémia folyamatok és az észlelés tekintetében olyasmi lehet szülni mint megszületni vagy meghalni. Azonban e tapasztalatok megélésének hiányában a hosszú vajúdás kissé unalmassá is válik, főleg az olyan impulzív embereknek, mint amilyen én vagyok, úgyhogy tizenegy körül már rendkívül éhes voltam és mikor megjött a gyorskaja az iroda és a nappali között rohangáltam bekapva 3 szem krumplit, majd rohanva vissza, hogy kellek-e, kint van-e? Próbáltam mindenképp hasznos lenni, de a már említett anyamacska sem véletlenül egyedül megy vackot keresni magának. A szülés valójában egy egyszereplős megpróbáltatás, illetve természetesen kettő, ha a babát is belevesszük, de mindenki más csak megfigyelő lehet, semmi több.
Amíg tartott én ott tébláboltam. Hol Anett vállát fogtam, nyugtatgattam, hol a leicát szorongattam és az járt a fejemben, hogy hogyan örökíthetném meg a pillanatot. Fotó szempontjából nem volt ideális a dolog. A fények, a szögek nem működtek, de valahogy mégis jó képeket csináltam. Szeretem őket, sokkal jobban, mint azokat, amik az előző szülésnél készültek. Rajtuk van a lényeg. Rajtuk van az élet.
Egy emberi lény születését fotózni hatalmas ajándék és hálás vagyok, hogy a saját gyermekeim születésénél mind ott lehettem, kettőt közülük meg is örökíthettem filmre. Ha úgy hozza az élet bármikor fotóznék szülést és születést. Egy fotós barátomnak megadatott a lehetőség néhány éve, hogy Marseille szülészeti kórházában a Saint Monique of Saint Joseph-ben fotózhatta az újszülötteket és édesanyjukat. Az erről szóló történetét szintén fantasztikus képekkel megtaláljátok itt: Manuel Meszarovits Wedding Photographer Budapest .
Technikai adatok: Leica M6, Summicron-M 35mm f2, Kodak Eastman Vision3 500T